Lassan a negyvenhez érve már az ember olykor öregnek érzi magát, főleg a fiatalokhoz képest. Óhatatlanul belefutok a húsz év körüli lányok látványába, hangjába, lényébe. Távolságtartó csodálkozással nézem, ahogy ösztönösen birtokba veszik a világot, még alapvetően érintetlenül az élet valóságától. Ahogy kóstolgatják nőiségüket, olykor meggondolatlanul, visszariadva a következményektől. 

Nem csak a fiatal lányokat látom bennük, hanem azokat a lányokat, akikkel együtt jártam iskolába, a kortársaim akkori lényét. Azokét, akik azóta velem együtt értek el a negyven küszöbére, és közben már átalakultak, lehiggadtak, beértek, vagy már el is virágoztak. Az öregedés kikerülhetetlen, és csak keveseket kímél meg. Öregedés alatt most nem is a test hanyatlását értem, hanem a lélek elfáradását. Amikor tehát őket nézem, akkor már látom mindannak az elmúlását is, amelyet most ők olyan öröknek éreznek. Bennem nem az öreg, hanem a fiatal látványa erősíti fel az őszi melankóliát. Mert a felnőttel ellentétben ő a múlandóság, a gyorsuló idő megtestesítője.  

A fiatal lányokban a fiatal lélek, a magahívő, dinamikus lélek a magával ragadó, az, amelyik még érzi, hiszi, tudja, hogy tartozik valahová. Megy az  utcán, és valahová megy, mert ott a haver, a szerelem, a barát, a buli várja. Leveti magáról a kötelesség, az iskola, a társadalom terhét, kijátssza a szülőt, és rohan a saját valóságába, abba a világba, amely számára minden előbbivel szemben a lényeges, az egyetlen. 

Lehet mondani a fiatalokra, hogy üresek, céltalanok, és ebben is van igazság, de rejtélyes módon mindennek az ellenkezője is igaz. Mindenesetre, ha moralizálás nélkül nézzük, sok felnőttel ellentétben még mindig van valamijük, ami tartalomnak és célnak nevezhető. Még ha nem is felnőtt értelemben.

Szerelmes vagyok a fiatalságukba, bár ez olyan szerelem, amely csak a leküzdhetetlen távolból szemlélődhet, és nem csak szerelem, hanem ellenérzés is. Nem vágyom vissza, mindent magam mögött tudhatok, és nem adnám a fiatalságért azt, amit ma tudok, érzek, látok. A hogyant. Nem szeretem azokat a felnőtteket, akik szeretnének ismét fiatalok lenni. Nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy nem fedezték fel a felnőttség lényegét, és ebből fakadó örömét. Másfajta örömét.