Olykor elcsodálkozom, hogy mennyien és mennyire nem értik a saját életüket, a környezetüket, a partnerüket. Különösen akkor vetődik fel ez az értetlenség élesen, amikor problémák merülnek fel, amelyeket nem lehet mindig megoldani, ám már az is eredmény lenne, ha legalább értenék a történések logikáját.
Az értetlenség leginkább a beszámolókban érhető tetten: a csalódott, tanácstalan páciens egyre csak sorolja a történéseket, és mivel azt sem tudja, hogy melyik a lényeges, és melyik nem, szinte végtelen elbeszélésfolyam keletkezik. Azt várja, hogy majd a tünetekből a hallgatóság kiolvassa a diagnózist. Még ha így is lenne, az sem segítene azonban rajta. Ugyanis ha valaki eleve nem érti azt, ami körülötte zajlik, bajosan fogja kiválasztani a sokféle tanácsból és meglátásból azt, amelyik lefedi a valóságot. Ugyanis a legjobb tanács is csak azon tud segíteni, akiben a megoldás és a megértés már ott lappang, csak arra várva, hogy egy szikra világra segítse.
Az értetlen ember azonban a sokféle tanácstól és diagnózistól csak még tanácstalanabb lesz, vagy csak addig tud erőt meríteni azokból valamiféle cselekvéshez, amíg a közvetlen hatásuk tart.
Nem az a különös persze, hogy az ember olykor tanácstalan és értetlen, hanem az, hogy sokan egész életükben azok. Ha baj van. Nem értik, ezért magukat győzködik mások segítségével. Az értetlen ember másik taktikája az agresszió. Nem érti, hát támad, vádaskodik.
Lehet, hogy remekül elsajátítanak egy szakmát, lehet, hogy egész életükön át tanulnak, és eredményesek, lehet, hogy hatalmas műgonddal választják ki a tévét, a hűtőt, ám eközben magához az élethez "nem értenek". Elveszítik a partnerüket, a gyermekeiket, a barátaikat, és nem értik - nem is akarják. Magyarázatokat gyártanak. Ha az értetlenség az alap, akkor nem számít, hogy valaki vádaskodás mögé rejtőzik, vagy önváddal ostorozza magát, vagy csupán kétségbeesik - csak az számít, hogy nem érti azokat, akiket pedig állítólag szeret, és akiket már akár évtizedek óta "ismer".
