A butaság nem szükségszerűen determinálja az embert arra, hogy ostoba is legyen egyúttal. Az ostoba butát arról lehet felismerni, hogy lehengerlően beszél és érvel, nem hagy teret másnak, a hozzá intézett szavakat sajátosan értelmezi és forgatja ki, és ragaszkodik ahhoz az énképhez, hogy ő tulajdonképpen okos. Ebből a ragaszkodásból kifolyólag doktriner, merev, humortalan, hajlamos a paranoiára, és ha nem ért valamit, inkább elutasító, elzárkózó, mint érdeklődő. Inkább arrogáns, mint hogy beismerje a határait. Mindezek ellenére (vagy éppen mindezek miatt) szeret vitatkozni, mert minden vita lehetőség számára, hogy a saját okosságát megtapasztalja. Ez az ostobaság sajátos vaksága, és pont ebből a vakságból fakad, hogy a világot feketének-fehérnek érzékelve a jelenségeket hajlamos egyetlen okra visszavezetni. A világ bonyolultságát magához egyszerűsíti.

Az ostoba butaság érdekes módon, éppen talán mert a torz látással és a hazugsággal van összefüggésben, többnyire rosszindulatú, rosszhiszemű. Rendszerint kicsinyes, szűkkeblű és bosszúálló. Mintha a lelki világosság és az értelmi sötétség egymást kizáró okok lennének.