Közösségi portál tagjaként az ember óhatatlanul belelát mások életének pillanataiba, számtalan ember portréját bámulhatja, fürkészve az arcon keresztül megmutatkozó lelket. A kukkolás immáron legalizált cselekmény, és magamutogató is akad bőven.

Persze nem feltétlenül kell Internet, mert az utcán sétálva is arcok tömege jön szembe, egyre erősítve az érzést, hogy el kellene menni valahová messzire, egy másik világba. Rosszul érzem magamat. Nem az az ijesztő, hogy az emberek fásultak, reménytelenek, vagy magányosak, mert ezek állapotok, amelyek a sors kedvező fordulata esetén ellenkezőjükbe is fordulhatnak. Ami igazán ijesztő az üresség túltengése. A sodródás. Valamiféle kába alvajárás.

Az üres ember másként fásult, másként reményvesztett, másként magányos, mint az, akinek gazdag a lelke, akiben van tartalom. Az üresség nem tud távolságot tartani magától, mindenben maradéktalanul elmerül, legyen az bánat, vagy boldogság. Nincs is mása, mint az aktuális pillanata, érzése, állapota. Az üresség boldogságra vágyik, és boldogság nélkül tönkremegy. A boldogság azonban csak egy felszínes állapot, amely nagy mértékben a külső körülmények függvénye is. Valójában azonban, éppen ezért tartalmatlan. Mint az üres ember. Viszont azt hiszi, hogy a boldogság a fontos.

A tömeg magához húz. Az ember nem attól társas lény, hogy másokkal akar társulni, együtt lenni, hanem attól, hogy a többiekből is táplálkozik - de holt talajból még impulzust sem lehet nyerni. Az ürességből nem születik semmi. Az ember meddővé válik, és megtanulja, hogy egy ponton túl nem érdemes szólni, gondolni, alkotni.