Viki gyönyörű lány - amikor vidám. A múltkor szembejött az utcán, és rettenetes volt. Köszönt, de már el is fordította a fejét, jelezve, hogy semmiképpen nem akar megállni egy-két szóra sem. A szája ridegen, szinte befelé kunkorodva préselődött össze, a tekintetéből pedig a reménytelenség és a sértettség sötéten kavargó egyvelege áradt. Az egész arcát valamiféle dac és keserűség uralta, amitől az merev és lárvaszerű lett.

Szinte megrémültem tőle, és kifejezetten csúnyának láttam. Azonban úgy éreztem, hogy nem a negatív hangulat csúfítja el, hanem ezen az állapoton keresztül válik mezítelenné és láthatóvá a lelke. 

A Sors úgy rendelte, hogy még azon a délelőttön összetalálkoztam Zsuzsával is, aki mint kiderült, szintén rossz napokat élt meg, mégis öröm futott át az arcán, amikor köszöntem neki. Zsuzsa korántsem gyönyörű, külsőre inkább átlagos, viszont a lényét meghatározó jóság és derű mindig megszépíti. Miközben a vele történteket ecsetelte - a barátja bántotta meg, mint általában a jó lelkű, odaadó lányokkal szokott lenni -, többször ironizált magán, és a helyzetén. Még az a fájó szomorúság sem tudta maga alá temetni, ami éppen teljesen kitöltötte a lelkét. Az arcán nyugodt, elfogadó, éppen ezért nem dacos, nem konok, nem sötétlő mélabú uralkodott. Szelíd volt és nemes. 

Mindig azt gondoltam, hogy az emberség nem azokban a pillanatokban mutatkozik meg, amikor minden rendben van, hanem éppen akkor, amikor összeomlik a világ. A démon mindig szépnek mutatja magát, és szépnek szeretne látszani, mert csak a felszínen képes a csalásra, a mélyben lelepleződik.