Családban élve tapasztaltam meg azt a különbséget, amely mások kiabálása, és az én kiabálásom között feszül. 

Mások kiabálását egymással, mások egymás közötti konfliktusát nézni olykor kínos is, hiszen kívülállóként nem éljük meg azt a feszültséget, azt a folyamatot, amely a kiabáláshoz vezet, ezért a kiabálást durvának, helytelennek érezzük. Viszont amikor mi kiabálunk, még ha be is vallanánk, hogy nem kellett volna annyira, az előzmények ismeretében mégis jogosnak érezhetjük szeretteink büntetését, rendre utasítását.

Minden kívülről jövő ítélkezésnek megvan ez a torz perspektívája. Igazságot nem tehet, nem is tud tenni, csak a felszín alapján dönt. A legkönnyebb pedig azt megítélni, aki hangos, agresszív. Pedig lehet, hogy ő az áldozat.

Viki gyönyörű lány - amikor vidám. A múltkor szembejött az utcán, és rettenetes volt. Köszönt, de már el is fordította a fejét, jelezve, hogy semmiképpen nem akar megállni egy-két szóra sem. A szája ridegen, szinte befelé kunkorodva préselődött össze, a tekintetéből pedig a reménytelenség és a sértettség sötéten kavargó egyvelege áradt. Az egész arcát valamiféle dac és keserűség uralta, amitől az merev és lárvaszerű lett.

Szinte megrémültem tőle, és kifejezetten csúnyának láttam. Azonban úgy éreztem, hogy nem a negatív hangulat csúfítja el, hanem ezen az állapoton keresztül válik mezítelenné és láthatóvá a lelke. 

A Sors úgy rendelte, hogy még azon a délelőttön összetalálkoztam Zsuzsával is, aki mint kiderült, szintén rossz napokat élt meg, mégis öröm futott át az arcán, amikor köszöntem neki. Zsuzsa korántsem gyönyörű, külsőre inkább átlagos, viszont a lényét meghatározó jóság és derű mindig megszépíti. Miközben a vele történteket ecsetelte - a barátja bántotta meg, mint általában a jó lelkű, odaadó lányokkal szokott lenni -, többször ironizált magán, és a helyzetén. Még az a fájó szomorúság sem tudta maga alá temetni, ami éppen teljesen kitöltötte a lelkét. Az arcán nyugodt, elfogadó, éppen ezért nem dacos, nem konok, nem sötétlő mélabú uralkodott. Szelíd volt és nemes. 

Mindig azt gondoltam, hogy az emberség nem azokban a pillanatokban mutatkozik meg, amikor minden rendben van, hanem éppen akkor, amikor összeomlik a világ. A démon mindig szépnek mutatja magát, és szépnek szeretne látszani, mert csak a felszínen képes a csalásra, a mélyben lelepleződik.

 Azt mondják, hogy egy anya számára a saját gyermeke a legszebb a világon. Azt hiszem, hogy sok esetben ez a szülői elfogultság áll fenn a saját gondolatokkal szemben is, amikor azokat a tényekkel kellene szembesíteni. A szülői elfogultság pedig nem csak abban áll meg, hogy a gyermekét szépnek, okosnak látja, hanem ebből fakadóan minden kritikában rosszindulatot, elfogultságot vél felfedezni, amit el kell hárítani. 

A közelemben levő játszótér jóvoltából naponta szemlélhetem a 10-13 éves gyerekeket, amint iskola után összeverődve dohányoznak, dobálnak el minden szemetet a zsebkendőtől az üdítős flakonig bezárólag, miközben kültelki bűnözők stílusát másolják öltözködésben, viselkedésben. Látom, amint a kislányok, akik nem kislányok, durvaságba versenyeznek a fiúkkal, és látványosan kiköpnek a földre.

Mindezen lehetne háborogni, hogy tönkreteszik magukat, a korai dohányzással a tüdejüket, de engem ez nem érdekel. Számomra a cselekvés mindig szimbolizál is egyúttal valamit. Tehát amikor dohányzik valaki, akkor nem pusztán dohányzik, de egy értékrendet is képvisel. Dohányozni persze sokféleképpen lehet (ezt most nem fogom kibontani), és még egyszer mondom, hogy nem érdekel az egészségügyi vonzata (nem dohányzom, és sosem). Viszont amikor azt látom, hogy a 12 éves lány rágyújt, és olyan módon, mint egy rakodómunkás, akkor azt látom, hogy választott, hogy lemásolt valamit, mert azt hiszi, hogy ezáltal ő is értékes lesz, hogy tartozni fog valahová. Lemásolja, mert a többiek is ezt csináljak, azok, akiknek a társaságát keresi, akik előtt jó fej szeretne lenni. Számára ez érték, értékes cselekvés, amivel megvalósíthatja és kifejezheti önmagát. Rítus, a társakkal való összetartozás és közösség rítusa. 

A dohányzás, a kislány és a kisfiú dohányzása így lesz jelképiségében több és rosszabb, mint egy káros szokás. Így lesz mélyebben meghatározó az életük, a sorsuk szempontjából a mostani értékválasztásuk, vagy inkább együtt sodródásuk a többiekkel. A felnőttek rájuk akarnak szólni, el akarják őket tiltani, mert féltik a tüdejüket, miközben itt sokkal mélyebb a probléma. Talán ekkor már rég eldőlt minden.......... 

 Szeretni csak Valakit lehet. Olyan embert, akinek van arca, tehát van árnyoldala is, saját érdeke, intim szférája, titka, különvalósága. Van erénye és bűne. A Valaki szükségképpen Valamilyen.

Vannak azonban olyan emberek, akik a másik iránti szeretetet csak a szolgálatban, a rajongásban, a maradéktalan alárendelődésben tudják megvalósítani. Teljesen az árnyékba húzódnak, és úgy akarnak szeretetet adni, és ezáltal kapni, hogy mindent odaadnak a másiknak.

Az ilyen szeretet azonban azt jelenti, hogy az ember elveszíti különvalóságát, az arcát, azt, hogy ő Valaki, és ezáltal pont a szerethetőségét veszíti el.

 Van igazság, vagyis válasz az alapvető kérdésekre: miért, mi okból, honnan, hová, mi történt? Minden esetben van, csak nem hozzáférhető, vagy csak nagyon nehezen, ha egyáltalán - azonban attól, hogy valami nem hozzáférhető, még létezik, létezhet. Van egy maroknyi ember, akiknek az objektív igazság a mindene, és egész életükben kérdéseket tesznek fel, és válaszok után szaladgálnak, hogy azután végül belezuhanjanak valamiféle szkeptikus enerváltságba. Ugyanakkor mások már eleve nem firtatnak kérdéseket, és a relativizmus kényelmébe menekülnek.

Az igazság természetesen lehet egészen triviális - "miért hagyott el a szerelmem?" -, és lehet elvont, filozófiai - "mi a létezés?".

A mindennapi élet szempontjából az igazság, bármiféle igazság másodrendű - illetve csak akkor fontos, ha az ember személyes igazságáról van szó. Másokéval szemben természetesen már mindenki sokkal nagyvonalúbb. 

Ahhoz, hogy egy ember boldoguljon, biztonságban érezze magát, elegendő, ha a maga számára kielégítő válaszokat talál az eseményekre, nem  kell, hogy azok igazak is legyenek. Elég, ha igaznak tűnnek.

Természetesen ez sem ennyire egyszerű. Mindennapi tapasztalat, hogy érdekből, hazugságból, gyengeségből, butaságból az emberek védekeznek a valóság/igazság ellen, és bezárkóznak a saját válaszaikba - nem hallván meg mások másféle válaszait. Ennek végpontja a monománia, a teljes elszakadás a valóságtól, a rögeszmék hatalma. 

 "Az elvekkel csak az a baj, hogy az ellenfélnek rendszerint nincsenek" - ez a bölcsesség egy harmadrendű akciófilmben hangzott el, de ez az igazságából semmit sem von le. Számtalanszor tapasztaltam meg viták során, hogy amikor a másik oldalon nincs sem önkorlátozás, sem önmaga számára felállított szabály, sem semmi, akkor az egyetlen cél, hogy a maga számára jól jöjjön ki a helyzetből, még akkor is, ha ez csak a partner megtaposásán keresztül valósítható meg.

Mindenki, aki valamiféle etika, elvszerűség mentén éli az életét, sokszor szembesül azzal a kérdéssel, hogy olyan körülmények között is értelme van-e fenntartani a szabályokat, amikor körülötte nincsenek szabályok. Lehet-e az utcán, a gettóban úriemberként küzdeni. Én itt és most ezt a dilemmát nem tudom, és nem akarom feloldani. Csak a felvetés volt a szándékom.

Mindennapos beszédfordulat, hogy a nekünk nem tetsző, ellenszenves, számunkra érthetetlen ("fura") embereket elmebetegnek, skizofrénnek, pszichopatának, ideggyengének minősítjük. Ezen minősítések tapasztalatom szerint nem nélkülözik az érzelmi töltetet, az ellenérzést, annak vágyát, hogy az illető eltűnjön.

Nem az a visszatetsző ebben, hogy pszichiátriai ismeretek nélkül, a fogalmak valódi jelentésének ismerete nélkül bélyegzünk meg másokat eképpen, hanem az, hogy olyan jelzőket használunk negatív jelentéssel, amelyek valójában nem azok - nem feltétlenül azok.

A mentális, szellemi defektusok jó része ugyanis tragikus folyamat eredményeként jön létre, és a kisiklott embereket jellemzi. Az irántuk érzett ellenszenv és megvetés alapvetően nem különbözik attól a fajta mentalitástól, amelyet általános iskolában tapasztalhatunk a gyengékkel, butákkal, kövérekkel szemben. Egy bűnös iszony és rosszindulat mutatkozik meg ilyenkor, amely mentes a szolidaritás, az empátia érzésétől, és büntetni, üldözni, elüldözni akar.

Hogy mennyire sötét az a lelkiség, amely ebben kézzelfogható, jól látható abban a gyakorlatban, amikor a hatalom, az önkény, az ellenfeleit pszichiátriai eszközökkel és terminológiával bélyegzi meg, és vonja ki a forgalomból. 

Péter szándéktalan udvariassággal állította meg egy lány ismerősét az utcán, hogyléte és holléte felől érdeklődve. Az ismerőssel sétálgató barátnő addig valahogy elkerülte a figyelmét, ám mire észlelte, túl késő volt, és benne találta magát egy helyzetben, amit mindig is szeretett volna elkerülni. A barátnő ugyanis nagyon nagy hatással volt rá, talán túlzottan is. Az ismerős szinte teljesen háttérbe szorult a beszélgetésben. Péter belül feszengett, és zavarta, hogy nem ura a helyzetnek, de az ösztönös és mélyről jövő szimpátia magával sodorta.

Amikor elköszöntek, tudta, hogy ez a felbolydultság végigkíséri majd az egész napját, ám mégis örült, hogy megszabadult, és nem kell leplezetlen rajongással beszélgetnie. Dühös volt magára, mégis utánanézett a két távolodó lánynak. A lányok meg sem fordulva egymás között beszélgettek, és hangosan felnevettek, majd beléptek az üzletbe.

Péter leszegte a fejét, mert érezte a nevetés jelentését. Ismerte ezt a nevetést, és gyűlölte. 

 Egy köztes lényről szeretnék írni, aki amolyan férfinak nevezhető: ő a rajongó. Rajong a nőkért, ezért beszélgetéseiben, írásaiban nem csak dicséri a nőket, de tisztázza is őket a vádak, a közhelyek alól. Ugyanakkor kritikus a férfiakkal szemben.

Ismerem ezt a típust, ismerem, mert én is, bennem is. Remélem, múlóban. Kicsit divat is ez a pozitív elfogultság a Nő iránt - mintha olykor bizonyos férfiak feministábbak lennének a nőknél. A védett nőknél. Fájóan érzékelem az egyensúly felborulását, a hangsúlyok eltolódását. A Nő immáron védett lett, a férfi pedig? Érdemes lenne egyszer végigbújni minden blogteret, és statisztikát készíteni, hány írás védi és isteníti a Nőt, és hány a Férfit?

Egy művészeti portálon böngészve látom, amint több tucat képen feszít ugyanaz a lány, hol mezítelenül, hol különféle szexis ruhákban. A fotók amatőr képek, szemmel láthatóan a képek főszereplője készítette - magáról. Ő Judy. Judy egy huszonkét éves amerikai lány. Magamutogató. Talán szeretné, ha felfedeznék, vagy csak elég a számára, ha csodálják, és pozitív megjegyzéseket tesznek a képeire.

Nem is az fog meg a képekben, hogy egy csinos lány pózol rajtuk, hanem mindaz, ami a fotókból árad. Mellbevágóan érezhető a lány vágya, szándéka, hogy bámulják. Közben az amatőr fotók esetlegessége, a retusálatlan képek őszintesége fűszerezi az egészet. Ugyanakkor szinte különös és érthetetlen, hogy mindez egy művészeti portálon történik, holott érezhetően sem a művészet, sem az önkifejezés nem célja Judynak.

A fotók naturálisak, nincs bennük mesterkéltség sem, sőt, még igazán pózolás sem történik, főleg nem szexuális jellegű. A képek általában fantáziátlanul egysíkúak. Egy fiatal lány, aki vélhetően szépnek találja a saját testét, egyszerűen dokumentálja önmagát. Mert a magamutogatás szándékán túl érezhető a nyugodt elégedettség önmagával.

Judy nem egyedi eset, és még csak azt sem mondanám, hogy minden esetben csinos lány lép erre az ösvényre. Viszont az összes ilyen kép fájóan magányos. Nincs fotós, nincs partner, de még csak házi kedvenc sem gazdagítja a repertoárt. Szomorúságot érzek, mielőtt továbbkattintok.

 (a kép csak illusztráció)

 Minden kapcsolatban van olyan esemény, amely megöli az összetartozás lelkét. A lényeg odavan. A kapcsolatot onnan már csak a közös múlt tartja egyben; a reflex, a megszokás, a tehetetlenségi energia. Bátorság kell ahhoz, hogy a kellő pillanatban, felismerve, hogy valami fontos meghalt, rögtön megtegyük a szükséges lépést, és lezárjuk a kapcsolatot. Azt hiszem, a távozásnak is van megfelelő és szükséges ideje, amit elmulasztva már foglyává válunk a helyzetnek, és odaláncoljuk magunkat egy halott élethez, egy idegenné váló emberhez. Ekkor tapasztalhatjuk meg a halál utáni életet - ami már nem élet.

 Mindaddig, amíg az ember az élettől valamiféle jutalmazást, vagy méltányosságot, esetleg ítéletet remél, addig óhatatlanul igazságosnak vagy igazságtalannak fogja tartani a saját tapasztalat szerint. Pedig az élet nem igazságos, de nem is igazságtalan. Néma közönnyel lép át ezeken a fogalmakon. 

Az "áldozatok" végső menedékként abba kapaszkodnak, hogy "rossztevőiknek", tehát azoknak, akik "érdemtelenül" sikeresek, ha más nem, de rossz haláluk lesz. Milyen sovány vigasz, milyen sovány elégtétel! A halál módja mint végső ítélet!

A kereskedelemben eltöltött éveim egyik markáns lenyomata az anya-lánya páros démoni jellege. Az anya az idősödő démon, aki szövetségben áll a lányával, és felkészíti az életre. Az anyában van valamiféle uralkodói attitűd, mintha a lányával való közös cselekvésben megmutatkozna belőle valami a matriarchából, a lány pedig mintha az anyai szellemiség nyúlványaként létezne csak. Viszi tovább magában az anyját, még akkor is, ha éppen szembeszegül vele. A kettejük közötti konfliktus egyébként is látszólagos. Ugyanis a lány nem az anya szellemisége ellen lázad, nem valami alapvetően mást képvisel, hanem a szuverén akarathoz való jogért küzd. Két női démon, akik a férfi ellen vannak szövetségben. 

Itt az olvasó fel is horkanhatna, hiszen a nők többsége soha nem vállalná, hogy a férfi ellen van, és ezt nehéz is lenne elsőre levenni róluk. Valami ellen lenni azonban nem jelent mindig egyértelmű és nyílt szándékot. 

A valódi ellentét és ellenségesség nem a dolgok, hanem a szellemiségek között feszülnek. Lehet úgy a férfi az ellenség, hogy a nő együtt él vele, és szereti, de közben szeretetével gyomlálja, formálja. A formálás nem abban a jegyben történik, hogy a férfi jobb, nemesebb, kiválóbb legyen, hanem hogy lakájosabb. Mintha csak arról lenne szó, hogyan rendezzünk be egy lakást. 

Közösségi portál tagjaként az ember óhatatlanul belelát mások életének pillanataiba, számtalan ember portréját bámulhatja, fürkészve az arcon keresztül megmutatkozó lelket. A kukkolás immáron legalizált cselekmény, és magamutogató is akad bőven.

Persze nem feltétlenül kell Internet, mert az utcán sétálva is arcok tömege jön szembe, egyre erősítve az érzést, hogy el kellene menni valahová messzire, egy másik világba. Rosszul érzem magamat. Nem az az ijesztő, hogy az emberek fásultak, reménytelenek, vagy magányosak, mert ezek állapotok, amelyek a sors kedvező fordulata esetén ellenkezőjükbe is fordulhatnak. Ami igazán ijesztő az üresség túltengése. A sodródás. Valamiféle kába alvajárás.

Az üres ember másként fásult, másként reményvesztett, másként magányos, mint az, akinek gazdag a lelke, akiben van tartalom. Az üresség nem tud távolságot tartani magától, mindenben maradéktalanul elmerül, legyen az bánat, vagy boldogság. Nincs is mása, mint az aktuális pillanata, érzése, állapota. Az üresség boldogságra vágyik, és boldogság nélkül tönkremegy. A boldogság azonban csak egy felszínes állapot, amely nagy mértékben a külső körülmények függvénye is. Valójában azonban, éppen ezért tartalmatlan. Mint az üres ember. Viszont azt hiszi, hogy a boldogság a fontos.

A tömeg magához húz. Az ember nem attól társas lény, hogy másokkal akar társulni, együtt lenni, hanem attól, hogy a többiekből is táplálkozik - de holt talajból még impulzust sem lehet nyerni. Az ürességből nem születik semmi. Az ember meddővé válik, és megtanulja, hogy egy ponton túl nem érdemes szólni, gondolni, alkotni.

Olykor elcsodálkozom, hogy mennyien és mennyire nem értik a saját életüket, a környezetüket, a partnerüket. Különösen akkor vetődik fel ez az értetlenség élesen, amikor problémák merülnek fel, amelyeket nem lehet mindig megoldani, ám már az is eredmény lenne, ha legalább értenék a történések logikáját.

Az értetlenség leginkább a beszámolókban érhető tetten: a csalódott, tanácstalan páciens egyre csak sorolja a történéseket, és mivel azt sem tudja, hogy melyik a lényeges, és melyik nem, szinte végtelen elbeszélésfolyam keletkezik. Azt várja, hogy majd a tünetekből a hallgatóság kiolvassa a diagnózist. Még ha így is lenne, az sem segítene azonban rajta. Ugyanis ha valaki eleve nem érti azt, ami körülötte zajlik, bajosan fogja kiválasztani a sokféle tanácsból és meglátásból azt, amelyik lefedi a valóságot. Ugyanis a legjobb tanács is csak azon tud segíteni, akiben a megoldás és a megértés már ott lappang, csak arra várva, hogy egy szikra világra segítse.

Az értetlen ember azonban a sokféle tanácstól és diagnózistól csak még tanácstalanabb lesz, vagy csak addig tud erőt meríteni azokból valamiféle cselekvéshez, amíg a közvetlen hatásuk tart.

Nem az a különös persze, hogy az ember olykor tanácstalan és értetlen, hanem az, hogy sokan egész életükben azok. Ha baj van. Nem értik, ezért magukat győzködik mások segítségével. Az értetlen ember másik taktikája az agresszió. Nem érti, hát támad, vádaskodik.

Lehet, hogy remekül elsajátítanak egy szakmát, lehet, hogy egész életükön át tanulnak, és eredményesek, lehet, hogy hatalmas műgonddal választják ki a tévét, a hűtőt, ám eközben magához az élethez "nem értenek". Elveszítik a partnerüket, a gyermekeiket, a barátaikat, és nem értik - nem is akarják. Magyarázatokat gyártanak. Ha az értetlenség az alap, akkor nem számít, hogy valaki vádaskodás mögé rejtőzik, vagy önváddal ostorozza magát, vagy csupán kétségbeesik - csak az számít, hogy nem érti azokat, akiket pedig állítólag szeret, és akiket már akár évtizedek óta "ismer".

 Sajátos jelenség, amikor párkapcsolatban az egyik fél úgy küzd a másik szeretetéért, elismeréséért, tiszteletéért, hogy mindezeket már megkapta, ám mégis úgy érzi, hogy neki ezeket meg is kell szereznie teljesítménnyel, bizonyítással. A partnere értetlenül néz, hiszen neki a másik úgy jó, ahogy van, ő azonban mégis küzd rendületlenül - ha pedig a saját küzdelmében a saját céljait nem tudja elérni, úgy érzi, méltatlanná válik a szeretetre, és maga taszítja el azt, aki pedig szereti.

 Még huszonéves koromban, a szerelemtől és a testi vágytól vezérelve mágiához folyamodtam, hogy ingadozó szeretőmet végleg magamhoz kössem. Ma is megborzongok azon az akkori bátorságon (?), botorságon (?), amely így bele akart nyúlni az események természetes folyamába. Azt gondolom, nem számít, hogy van-e, lehetséges-e. Ami számít, a felismerés, hogy nem szabad. Ha ezt megértjük, akkor hétköznapi, világi eszközökkel sem fogunk egy kapcsolatot manipulálni.

 Lassan a negyvenhez érve már az ember olykor öregnek érzi magát, főleg a fiatalokhoz képest. Óhatatlanul belefutok a húsz év körüli lányok látványába, hangjába, lényébe. Távolságtartó csodálkozással nézem, ahogy ösztönösen birtokba veszik a világot, még alapvetően érintetlenül az élet valóságától. Ahogy kóstolgatják nőiségüket, olykor meggondolatlanul, visszariadva a következményektől. 

Nem csak a fiatal lányokat látom bennük, hanem azokat a lányokat, akikkel együtt jártam iskolába, a kortársaim akkori lényét. Azokét, akik azóta velem együtt értek el a negyven küszöbére, és közben már átalakultak, lehiggadtak, beértek, vagy már el is virágoztak. Az öregedés kikerülhetetlen, és csak keveseket kímél meg. Öregedés alatt most nem is a test hanyatlását értem, hanem a lélek elfáradását. Amikor tehát őket nézem, akkor már látom mindannak az elmúlását is, amelyet most ők olyan öröknek éreznek. Bennem nem az öreg, hanem a fiatal látványa erősíti fel az őszi melankóliát. Mert a felnőttel ellentétben ő a múlandóság, a gyorsuló idő megtestesítője.  

A fiatal lányokban a fiatal lélek, a magahívő, dinamikus lélek a magával ragadó, az, amelyik még érzi, hiszi, tudja, hogy tartozik valahová. Megy az  utcán, és valahová megy, mert ott a haver, a szerelem, a barát, a buli várja. Leveti magáról a kötelesség, az iskola, a társadalom terhét, kijátssza a szülőt, és rohan a saját valóságába, abba a világba, amely számára minden előbbivel szemben a lényeges, az egyetlen. 

Lehet mondani a fiatalokra, hogy üresek, céltalanok, és ebben is van igazság, de rejtélyes módon mindennek az ellenkezője is igaz. Mindenesetre, ha moralizálás nélkül nézzük, sok felnőttel ellentétben még mindig van valamijük, ami tartalomnak és célnak nevezhető. Még ha nem is felnőtt értelemben.

Szerelmes vagyok a fiatalságukba, bár ez olyan szerelem, amely csak a leküzdhetetlen távolból szemlélődhet, és nem csak szerelem, hanem ellenérzés is. Nem vágyom vissza, mindent magam mögött tudhatok, és nem adnám a fiatalságért azt, amit ma tudok, érzek, látok. A hogyant. Nem szeretem azokat a felnőtteket, akik szeretnének ismét fiatalok lenni. Nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy nem fedezték fel a felnőttség lényegét, és ebből fakadó örömét. Másfajta örömét. 

 A butaság nem szükségszerűen determinálja az embert arra, hogy ostoba is legyen egyúttal. Az ostoba butát arról lehet felismerni, hogy lehengerlően beszél és érvel, nem hagy teret másnak, a hozzá intézett szavakat sajátosan értelmezi és forgatja ki, és ragaszkodik ahhoz az énképhez, hogy ő tulajdonképpen okos. Ebből a ragaszkodásból kifolyólag doktriner, merev, humortalan, hajlamos a paranoiára, és ha nem ért valamit, inkább elutasító, elzárkózó, mint érdeklődő. Inkább arrogáns, mint hogy beismerje a határait. Mindezek ellenére (vagy éppen mindezek miatt) szeret vitatkozni, mert minden vita lehetőség számára, hogy a saját okosságát megtapasztalja. Ez az ostobaság sajátos vaksága, és pont ebből a vakságból fakad, hogy a világot feketének-fehérnek érzékelve a jelenségeket hajlamos egyetlen okra visszavezetni. A világ bonyolultságát magához egyszerűsíti.

Az ostoba butaság érdekes módon, éppen talán mert a torz látással és a hazugsággal van összefüggésben, többnyire rosszindulatú, rosszhiszemű. Rendszerint kicsinyes, szűkkeblű és bosszúálló. Mintha a lelki világosság és az értelmi sötétség egymást kizáró okok lennének.

Mottó: Csak ott hazudhatunk, ahol igazat is mondhatnánk.  

Mindig barbárságnak tartottam azt a hazugságfogalmat, amely ezen a kultúrtájon uralkodik, és amelyet nem utolsó sorban politikusokkal szemben használnak az "egyszerű" választópolgárok. Ebben a felfogásban a politikus szinte egyenértékű a hazugsággal. 

A sommás és harsogó ítéletek a hazug politikusokról azt a benyomást keltik, és talán nem egészen szándéktalanul, hogy a véleményt sarkosan az asztalra csapó honpolgár a hazugság rendszerén kívül áll, erkölcsileg makulátlan, és ezen magaslatról sújtja megvetéssel a gyenge és gyáva közéleti embert, aki merő sandaságból őt félre akarja vezetni.

Nem csak a hazugság, de a politika kérdésében is ott csúszik el a dolog, hogy a politikát és a közéletet merőben másként fogjuk fel, mint a hétköznapi, privát életet. Pedig ugyanúgy, ahogy a privát életben nyilatkozatainkkal alkalmazkodunk a körülményekhez - a főnök közeledtével hangnemet váltunk, és serényen munkát imitálunk, a friss kedvesünk megjelenését minden meggyőződésünk ellenére inkább dicsérjük, mint kritizáljuk, stb...... - a politikus sem tehet mást, mint hogy figyelemmel van a körülményekre, és nem ura saját szavainak. A politikus csak annyiban különbözik a hétköznapi embertől, hogy szavainak súlyát sokkal jobban érzékeli, a következményeit pedig igyekszik minél jobban felmérni.

Mások hazugságai csak abban az esetben keltenek mélységes és harsány felháborodást, ha nem vagyunk tisztában a sajátjainkkal. A megértés hiánya legtöbbször ott jelentkezik, ahol magunkat kívülállónak, feddhetetlennek és a "bűntől" érintetlennek gondoljuk. 

Jézus azt mondta a házasságtörő asszonyt megkövezni kívánó tömegnek, hogy az vesse rá az első követ, aki maga soha sem vétkezett. Az emberek leszegett fejjel, megszégyenülve elsomfordáltak, a korábbi felháborodásuk pedig erőtlenül elpárolgott. A történetnek azonban mégsem ez a lényege, hanem az, hogy ezekben az emberekben volt annyi önismeret, alázat, hogy belátták: ha másként is, de maguk sem különbek. Sajnos azt gondolom, elnézve és hallgatva a különféle megnyilatkozásokat, hogy manapság többen is jelentkeznének eldobni azt a bizonyos első követ. És ez a tragédia, nem a hazugság.

 Az emberek többsége önkéntelenül és lelkesen azonosul szerepekkel. "Tanár", "művész", "mester", "politikus"..........

Valaki minél inkább szerepnek fogja fel, annál inkább rájátszik, élvezi, kiteljesedik benne. Különféle rituálékat, reflexeket fejleszt ki. Önmaga előtt is tetszeleg, ha képes egyedi, frappáns megoldásokat rögtönözni. Szüksége van a közönségre. Már nem csak a tudás, az alkotás vonzza, hanem maga a szerepjátszás is. Az egyik bohém, a másik apokaliptikus próféta. Megannyi szerep, megannyi végzetes azonosulás. A mezítelen lélek összenő a ruhájával, az álarcával, és összetéveszti magát..........

Tovább kell menni, le kell vetni minden szerepet. Még azt is, amelyet kívülről adnak rá..........

 Mások azzal szoktak rágalmazni, hogy művész vagyok. Ezt a címet olyan könnyedén aggatják rá az alkotó emberre olyanok, akik maguk kívül esnek az alkotás világán. Nem vagyok művész, és ha akartam volna is azzá lenni, már nem akarok. Tömegtársadalomban élünk, ahol a jó minőségű képzés, és a tehetséges ember egyáltalán nem ritka. Művészeti túltermelés van, márpedig amiből sok van, az óhatatlanul inflálódik. Elment a kedvem az egésztől. Nézem a jobbnál jobb (és rosszabbnál rosszabb) alkotásokat, és inkább félreállok.